Az a baj, hogy egyenlőre nem fáj. Az a baj, hogy egyenlőre el van temetve jó mélyre és a rálapátolt föld feketesége látszik csak. Tudom, hogy fájni fog, jobban mint bármi más, el fogok benne veszni, nem fogok tudni felállni, jön a mardosó önvád. Újra felhúzom a tüskéim, újra felépítem a falaim. Azt is tudom, amíg én nem bontom le őket, addig nincs senki más aki lebontsa, mert annyira ügyesen csinálom a dolgokat, hogy észre sem lehet venni. Beépülnek majd a tájba, mintha mindig ott lettek volna, aki csak látja őket úgy gondolja mindig ott voltak, mindig ott lesznek. Amikor majd lebontom őket akkor túl késő lesz. Addigra már én is eggyé válok a tüskéimmel, én leszek maga a fal és soha senkinek nem lesz türelme ahhoz, hogy megpróbáljon szétválasztani. Igen, tudom, az én döntéseim vezettek ide és azok fognak oda vezetni, hogy én leszek a tüskék és a fal. Most viszont nem tudok semmit tenni ez ellen, csak ülök és felülről bámulom magam, amint ez megtörténik. Hiába várom, hogy valaki jön és ...