Az a baj, hogy egyenlőre nem fáj. Az a baj, hogy egyenlőre el van temetve jó mélyre és a rálapátolt föld feketesége látszik csak. Tudom, hogy fájni fog, jobban mint bármi más, el fogok benne veszni, nem fogok tudni felállni, jön a mardosó önvád. Újra felhúzom a tüskéim, újra felépítem a falaim. Azt is tudom, amíg én nem bontom le őket, addig nincs senki más aki lebontsa, mert annyira ügyesen csinálom a dolgokat, hogy észre sem lehet venni. Beépülnek majd a tájba, mintha mindig ott lettek volna, aki csak látja őket úgy gondolja mindig ott voltak, mindig ott lesznek. Amikor majd lebontom őket akkor túl késő lesz. Addigra már én is eggyé válok a tüskéimmel, én leszek maga a fal és soha senkinek nem lesz türelme ahhoz, hogy megpróbáljon szétválasztani. Igen, tudom, az én döntéseim vezettek ide és azok fognak oda vezetni, hogy én leszek a tüskék és a fal. Most viszont nem tudok semmit tenni ez ellen, csak ülök és felülről bámulom magam, amint ez megtörténik.
Hiába várom, hogy valaki jön és átlát a falon, átküzdi magát a tüskéken és megtalálja azt, ami belül van és bár nincs ott érték, csak egy rongybaba, akkor is szerethető lenne. Jelenleg nem vagyok képes azt gondolni, hogy még egyszer ki tudok ugrani ejtőernyő nélkül és a föld felé zuhanva mosolyogni. A zuhanás közbeni hirtelen előtörő félelemrohamokat leküzdeni és az utolsó pillanatban is mosolyogva várni a csodát, pedig úgy ugrottál ki, hogy tudod a gravitáció működik, még hétvégén is. Esés közben hiszel abban, hogy te irányítod a dolgokat és ha tényleg képes vagy arra, amire még sosem és meg is teszed, akkor puhán érsz földet. Aztán amikor mosolyogva becsapódsz, először fel sem fogod, hogy fáj, csak csodálkozol, hogy pedig te mindent megtettél, elégnek kellene lennie és máris szállnál fel újra a repülőre, hogy újra kipróbáld. Egyenlőre nem engednek. Ha szerencséd van, akkor vannak körülötted, akik összekaparják, ami maradt belőle és összerakják a széthullott részeket. Te pedig rájössz, hogy nincs más, nincs menekvés, a földön állsz, ülsz, fekszel és bár hányszor mész vissza és ugrassz, ugyanígy végzed. Ha nincs szerencséd, akkor és még mellé tehetséges is vagy, akkor nincs a környéken senki és emellett még olyan rondán nézel bárkire, aki közel jön, hogy inkább nem is mernek közel menni. Megpróbálod összeszedni a darabjaid, de lehet, nem találod meg mindet és a hátralevő időt hiányosan töltöd.
Mi ebből a tanulság ? Az, hogy egy idióta állat vagy. Az, hogy százszor megtennéd újra és újra, amíg még lélegezni tudsz, mert soha jobban még nem érezted magad, mint zuhanás közben és mert az volt életed legszebb pár másodperce, amit sosem fogsz elfelejteni, mert nem az agyad tárolja ezt az emléket, tested minden egyes sejtjébe belevésődik visszavonhatatlanul.
Mostmár fáj.
Hiába várom, hogy valaki jön és átlát a falon, átküzdi magát a tüskéken és megtalálja azt, ami belül van és bár nincs ott érték, csak egy rongybaba, akkor is szerethető lenne. Jelenleg nem vagyok képes azt gondolni, hogy még egyszer ki tudok ugrani ejtőernyő nélkül és a föld felé zuhanva mosolyogni. A zuhanás közbeni hirtelen előtörő félelemrohamokat leküzdeni és az utolsó pillanatban is mosolyogva várni a csodát, pedig úgy ugrottál ki, hogy tudod a gravitáció működik, még hétvégén is. Esés közben hiszel abban, hogy te irányítod a dolgokat és ha tényleg képes vagy arra, amire még sosem és meg is teszed, akkor puhán érsz földet. Aztán amikor mosolyogva becsapódsz, először fel sem fogod, hogy fáj, csak csodálkozol, hogy pedig te mindent megtettél, elégnek kellene lennie és máris szállnál fel újra a repülőre, hogy újra kipróbáld. Egyenlőre nem engednek. Ha szerencséd van, akkor vannak körülötted, akik összekaparják, ami maradt belőle és összerakják a széthullott részeket. Te pedig rájössz, hogy nincs más, nincs menekvés, a földön állsz, ülsz, fekszel és bár hányszor mész vissza és ugrassz, ugyanígy végzed. Ha nincs szerencséd, akkor és még mellé tehetséges is vagy, akkor nincs a környéken senki és emellett még olyan rondán nézel bárkire, aki közel jön, hogy inkább nem is mernek közel menni. Megpróbálod összeszedni a darabjaid, de lehet, nem találod meg mindet és a hátralevő időt hiányosan töltöd.
Mi ebből a tanulság ? Az, hogy egy idióta állat vagy. Az, hogy százszor megtennéd újra és újra, amíg még lélegezni tudsz, mert soha jobban még nem érezted magad, mint zuhanás közben és mert az volt életed legszebb pár másodperce, amit sosem fogsz elfelejteni, mert nem az agyad tárolja ezt az emléket, tested minden egyes sejtjébe belevésődik visszavonhatatlanul.
Mostmár fáj.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése