- Mit csinálsz ?
- Amit szoktam, egyszerûen újabb nevet a listára.
- Itt lenne az ideje errõl leszokni, nem jó ez senkinek, neked sem ezt te is tudod.
- Nekem nem jó ? Akkor miért érzem azt, hogy ezt kell tennem. Miért érzem ezt, akárhányszor nyitott szemmel megyek a világban ?
- Nem kellene ennyire meghülyíteni õket...
- Ezt akarják... Ígéreteket, mindenki ígéreteket akar. Megkapják tessék. Aztán nem örülnek neki.
- Te sem örülnél, ha úgy járnál, mint õk.
- Ezt nem tudhatod.
- Én tudom. Még emlékszem a hagyjál békénre. Emlékszem a telefonokra, a mozira, a Rómeó és Júliára, a zenére. Ha hallod a zenét te is emlékszel.
- Igen. Emlékszem a zenére, az érzésre. Egyedül. Teljesen. Most is ezt érzem. Itt alszik az ágyamban, és teljesen egyedül vagyok. Érzem, hogy õ mit szeretne, kitapintható minden pillanatban.
- És tõled mi ezért a hála ? Sértések. Gondosan megválogatott erõs sértések. Tudod jól, hogy ez mennyire bántja, azt sem érted, hogy bírja elviselni. Emlékezned kellene arra, amikor te álltál a másik oldalon. Mennyi mindent nyeltél le, mennyi mindent tûrtél el érte. Õ ugyanezt teszi, csak érted. Az a napi két ölelés és puszi, amit ezért cserébe kap édeskevés. Ezt te is tudod.
- Igen tudom, na és akkor mi van, a világ kemény, szokja meg.
- Amikor neked kell szokni, ezt sosem hallom, mindig csak a nyavajgás.
- Az. Én senkivel nem vagyok egy kategória. Én vagyok az elsõ, egyetlen.
- Te is tudod, hogy nem te vagy. Mindig a másik kell legyen az elsõ. Érte kell adnod magad. Akkor boldog leszel.
- Nem leszek. Egyszer adtam magam érte. Mi lett a vége. Düh. Nem kaptam semmit. Hazugság. Valami azért mégis. Leckét. Ne bízz senkiben. Ne adj senkinek, mert ha egyszer neked lesz szükséged rá, hogy adjon, nem fog. Gyáván elfordul. Egyetlen mozdulatával elvágja a megmaradt szálakat. Aztán persze sír, nem érti. Nem ért meg téged, nem érti meg, mit jelentett neked az a mozdulat. Te próbáltad védeni. Minden erõddel, minden akaratoddal õt védted. Az utolsó pillanatig. Aztán teljesen összetört. Ezer apró darabra hullottam. Aztán egymásra raktam a darabjaim. Egyszerû alkotány lett belõle. FAL.
- Onnantól nem volt megállás. Nem adtál magadból, csak apró dabarokat. Ígéretek darabjait, nem volt mögöttük semmi. Mit kaptál érte ? Bármit, amit akartál. Megbecsülted ? Pillanatokra. Aztán mentél tovább, törted az utadat, vágtad az embereket.
- Mit csináltam volna. Léteznem kell. Nem tudok az emberek nélkül létezni.
- Nem tudsz. Bízni sem tudsz bennük talán. Olyan vagy, mint Zagyvai.
- Tudom.
- Nem akarsz olyan lenni.
- Tudom.
- Akkor kezd el magad megerõltetni, változni.
- Igen, õt hibáztatom. Magam kéne, de egyszerûbb õt. Fogta a tüskéjét, megkereste a legérzékenyebb pontot, teljes erejével beleadva belémdöfte. Elég csak a fölötte összezáródott bõrt megpiszkálni, a fájdalom újra a régi.
- Szánalmas vagy. A tüskéddel együtt. Pont ezt csinálod te is. Elõvetted a tüskéd. Megtaláltad hova kell döfni. Éppen hátrálsz, hogy jobban neki tudj szaladni.
- Tudom. Legközelebb elõ sem veszem.
- Legközelebb.... mindig ez lesz. Elveszted a fejed, talán használni kellene.
- A fejemmel nem tudok szeretni.
- Újra alámerülsz, piszkálod. Erre fogod minden aktuális bajod.
- Ettõl vannak...
- Egy részük lehet. A többit te okozod, nem õ.
- Õk is okozzák. Miért hisznek nekem, miért bíznak bennem.
- Te is tudod miért. Emberek. Neked is pont az hiányzik, ami nekik. Te úgy csinálsz, mintha megadnád nekik, amire vágynak.
- Akkor maguknak köszönhetik az egészet.
- Meg neked is. Le kell szokni errõl, abba kell hagyni.
- Te is tudod, hogy mennyire megy ez.
- Használd a fejed.
Ennyi volt mára.
- Amit szoktam, egyszerûen újabb nevet a listára.
- Itt lenne az ideje errõl leszokni, nem jó ez senkinek, neked sem ezt te is tudod.
- Nekem nem jó ? Akkor miért érzem azt, hogy ezt kell tennem. Miért érzem ezt, akárhányszor nyitott szemmel megyek a világban ?
- Nem kellene ennyire meghülyíteni õket...
- Ezt akarják... Ígéreteket, mindenki ígéreteket akar. Megkapják tessék. Aztán nem örülnek neki.
- Te sem örülnél, ha úgy járnál, mint õk.
- Ezt nem tudhatod.
- Én tudom. Még emlékszem a hagyjál békénre. Emlékszem a telefonokra, a mozira, a Rómeó és Júliára, a zenére. Ha hallod a zenét te is emlékszel.
- Igen. Emlékszem a zenére, az érzésre. Egyedül. Teljesen. Most is ezt érzem. Itt alszik az ágyamban, és teljesen egyedül vagyok. Érzem, hogy õ mit szeretne, kitapintható minden pillanatban.
- És tõled mi ezért a hála ? Sértések. Gondosan megválogatott erõs sértések. Tudod jól, hogy ez mennyire bántja, azt sem érted, hogy bírja elviselni. Emlékezned kellene arra, amikor te álltál a másik oldalon. Mennyi mindent nyeltél le, mennyi mindent tûrtél el érte. Õ ugyanezt teszi, csak érted. Az a napi két ölelés és puszi, amit ezért cserébe kap édeskevés. Ezt te is tudod.
- Igen tudom, na és akkor mi van, a világ kemény, szokja meg.
- Amikor neked kell szokni, ezt sosem hallom, mindig csak a nyavajgás.
- Az. Én senkivel nem vagyok egy kategória. Én vagyok az elsõ, egyetlen.
- Te is tudod, hogy nem te vagy. Mindig a másik kell legyen az elsõ. Érte kell adnod magad. Akkor boldog leszel.
- Nem leszek. Egyszer adtam magam érte. Mi lett a vége. Düh. Nem kaptam semmit. Hazugság. Valami azért mégis. Leckét. Ne bízz senkiben. Ne adj senkinek, mert ha egyszer neked lesz szükséged rá, hogy adjon, nem fog. Gyáván elfordul. Egyetlen mozdulatával elvágja a megmaradt szálakat. Aztán persze sír, nem érti. Nem ért meg téged, nem érti meg, mit jelentett neked az a mozdulat. Te próbáltad védeni. Minden erõddel, minden akaratoddal õt védted. Az utolsó pillanatig. Aztán teljesen összetört. Ezer apró darabra hullottam. Aztán egymásra raktam a darabjaim. Egyszerû alkotány lett belõle. FAL.
- Onnantól nem volt megállás. Nem adtál magadból, csak apró dabarokat. Ígéretek darabjait, nem volt mögöttük semmi. Mit kaptál érte ? Bármit, amit akartál. Megbecsülted ? Pillanatokra. Aztán mentél tovább, törted az utadat, vágtad az embereket.
- Mit csináltam volna. Léteznem kell. Nem tudok az emberek nélkül létezni.
- Nem tudsz. Bízni sem tudsz bennük talán. Olyan vagy, mint Zagyvai.
- Tudom.
- Nem akarsz olyan lenni.
- Tudom.
- Akkor kezd el magad megerõltetni, változni.
- Igen, õt hibáztatom. Magam kéne, de egyszerûbb õt. Fogta a tüskéjét, megkereste a legérzékenyebb pontot, teljes erejével beleadva belémdöfte. Elég csak a fölötte összezáródott bõrt megpiszkálni, a fájdalom újra a régi.
- Szánalmas vagy. A tüskéddel együtt. Pont ezt csinálod te is. Elõvetted a tüskéd. Megtaláltad hova kell döfni. Éppen hátrálsz, hogy jobban neki tudj szaladni.
- Tudom. Legközelebb elõ sem veszem.
- Legközelebb.... mindig ez lesz. Elveszted a fejed, talán használni kellene.
- A fejemmel nem tudok szeretni.
- Újra alámerülsz, piszkálod. Erre fogod minden aktuális bajod.
- Ettõl vannak...
- Egy részük lehet. A többit te okozod, nem õ.
- Õk is okozzák. Miért hisznek nekem, miért bíznak bennem.
- Te is tudod miért. Emberek. Neked is pont az hiányzik, ami nekik. Te úgy csinálsz, mintha megadnád nekik, amire vágynak.
- Akkor maguknak köszönhetik az egészet.
- Meg neked is. Le kell szokni errõl, abba kell hagyni.
- Te is tudod, hogy mennyire megy ez.
- Használd a fejed.
Ennyi volt mára.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése