I'm probably overthinking this

Olyan mennyiségű semmi halmozódott fel benne, ami már-már elérte a kritikus tömeget. Fogalma sem volt róla, hogy mi fog történni, hogyha eléri, sosem történt még meg vele ilyesmi. Egyszerűen a tömény semmi kavargott belül, teljesen kitöltve a rendelkezésre álló teret. Azonban nem volt ott semmi. Nem sötétség, nem légüres tér, azoknak neve van és el tudta képzelni. Ami belül volt, annak nem volt se neve, se alakja, semmilyen tulajdonsága. Mintha a semmit is kivonták volna belőle és ez maradt a helyén. A semmi hiánya töltötte ki belülről.

22 évesen 3 héttel az esküvő előtt rádöbben, hogy nem akarja elvenni a lányt. 28 évesen megcsalja a barátnőjét, másféle problémák miatt, ahelyett, hogy feleségül kéri és boldogan élnek amíg meg nem halnak. 29 évesen és 10 hónaposan beleszeret valakibe. 29 évesen és 10 hónaposan és 20 naposan rájön arra, hogy bár minden erejével azon volt, hogy ne szeressen belé, ez nem sikerült, pár napig kísérti a dolog, aztán erőt vesz magán és mélyre temeti az érzést. Legközelebb 30 év múlva bukkan elő egy szó miatt. 29 évesen és 11 hónaposan és 3 naposan élete legjobb reggelijével a háta mögött (amire élete végéig így fog emlékezni fog), este elmegy sörözni. A táskáját a lakáskulccsával együtt a sörözőben hagyja, erre otthon az ajtóban jön rá. Innentől az jönne, hogy mire visszamegy, a söröző már bezárt és reggeli ott dekkol, meg mindenféle kalandos úton jut hozzá a táskához, ehelyett taxiba száll, visszamegy, megkapja az ott felejtett táskát, hazamegy és csodálatosan unalmas posztot ír. ...

Nem kellene randiznom. Egy napba került, mire sikerült visszatérni ahhoz a lelkiállapothoz, ami már jópár hete áthatja napjaim és amely segítségével a létezés pillanatai nem a végtelen belső sikítás és könnymosta lépcsőkön üldögélés. A magabiztosság szép lassan visszaszivárgott és a kétórás szabály újra birtokba veszi a szobát, ahová átmenetileg beköltözött egy jól ismert lakó, a kétségbeesés. A szabály nyomában visszatér a nyugalom, felállítja oldalán fekvő hintaszékét, kipucolja pipáját, megtömi dohánnyal. Némi pöfékelés után meggyullad a dohány és a szobát betölti a fahéjas dohány jól ismert illata. Az illat hamarosan becsalogatja a reményt és a macskáját, türelmet is, összeszedi a szétszórt párnákat, visszaviszi az széles ablakpárkányra, majd kinyújtott lábakkal felül és halovány mosollyal a szája sarkában nézi az őszi napsütésben fürdő leveleket. A türelemmacska felül a szokott helyére kinyújtózva a két láb közé, a kéz magától elindul és a macsek az első érintés után hálásan dor...

Nem kellene randiznom. Egy napba került, mire sikerült visszatérni ahhoz a lelkiállapothoz, ami már jópár hete áthatja napjaim és amely segítségével a létezés pillanatai nem a végtelen belső sikítás és könnymosta lépcsőkön üldögélés. A magabiztosság szép lassan visszaszivárgott és a kétórás szabály újra birtokba veszi a szobát, ahová átmenetileg beköltözött egy jól ismert lakó, a kétségbeesés. A szabály nyomában visszatér a nyugalom, felállítja oldalán fekvő hintaszékét, kipucolja pipáját, megtömi dohánnyal. Némi pöfékelés után meggyullad a dohány és a szobát betölti a fahéjas dohány jól ismert illata. Az illat hamarosan becsalogatja a reményt és a macskáját, türelmet is, összeszedi a szétszórt párnákat, visszaviszi az széles ablakpárkányra, majd kinyújtott lábakkal felül és halovány mosollyal a szája sarkában nézi az őszi napsütésben fürdő leveleket. A türelemmacska felül a szokott helyére kinyújtózva a két láb közé, a kéz magától elindul és a macsek az első érintés után hálásan dor...

 A foursquare az ördögtől való, ezt mindenki tudja. Elárulja, hogy nem vagyunk otthon, segít a betörőknek és rákot is okoz, meg lehet könyvet nyerni vele. Tegnap jött egy twitt: @amby_hu Könyves játék Foursquare-en http://post.ly/15pLm #cultofless #elado #book #game #játék #könyv. Elsőre úgy gondoltam, hogy mint rendes dolgozó ember, mire végzek a munkával és rálépnék én is a könyvvadász útjára, már rég vége lesz az egész vadászatnak. Aztán szép lassan elkezdtek felkerülni a könyvek a ördög új oldalára és úgy látszott, hogy a közelemben is hamarosan megérkezik egy bújkáló papírköteg. Tényleg így lett és kihasználva, hogy tegnap reggel hajnalban már a munkahelyen termeltem a GDP-t, leléptem fél ötkor. Kb két buszmegálló múlva a kis kék pöttyöm ott pittyegett a gombostű mellett, ott álltam a Király Gyógyfürdő oldalában. Körbejárva az épületet, nem láttam egyetlen bújkáló könyvet sem, úgyhogy megint szemügyre vettem a térképet, ami azt jelezte, hogy valahol van egy belső udvar az ...

Egész éjjel egy Japán lánynak udvaroltam, aki beszélt magyarul, mert a nagyapja tudott és keveset és neki annyira tetszett, hogy megtanulta, Gergőnek hívták a kisebb tesóját és ismerte a Rika barátnőjének hosszú, picit hullámos hajú svéd barátnőjét. Volt neki egy erős négyesre osztályozható férje is, aki a bankszektorban dolgozott és akkor voltam másodjára Japánban.

Megint eljutottam a rövid ciklus végére. Ha kellek valakinek, majd szól. Megint a sokadik olyan helyzeten vagyok túl, amikor egyszerűen felesleges reményeket tápláltam. Mindig van valami indok, valami ami nem stimmel, most épp van pasim, de amúgy nagyon kedves vagy, most nem leszek szerelmes senkibe. Persze, ne vegyem a lelkemre, biztos lesz _majd_ _valaki_. Nem merek már közelebb menni senkihez, olyan szándékkal, mert megint az lesz a vége, hogy lángolva rohanhatok el és aztán hetekig seperhetem a hamut magam után és véshetem le az újabb réteg rámégett páncélt. Aztán kicsorbul a véső is, meg elmegy a kedvem az egésztől, maradok inkább kormos és kemény fekete páncélban.  Eljött a ciklus végre, új réteg, tetszetősen csillog. Már csak a vésőt kéne előkeríteni. Bár néha erősen elgondolkodom, hogy érdemes-e elcsúfítani ezt a csillogást pusztán azért, hogy újra érezzem a bőrömbe maró lángokat. Van nekem jobb dolgom is.

Már kora reggel megdöbbentett a bennem rejlő tehetség. Csak a tükör elé kellett állnom és azonnal láttam, hogy olyan zsenialitás rejtőzik a mélyben, amely csak arra vár, hogy egy óvatlan pillanatban gejzírszerűen előtörjön.  Ezt persze eddig elég jól sikerült kordában tartani, köszönhetően a folyamatos koncentrációnak, de érzem, hogy minden éjjel egyre közelebb kerülök ahhoz, hogy a fejemben lévő alternatív valóságból kitépve magát, átszakítsa a többiek valóságának szövetét és teljesen magába olvassza őket. Valószínűleg éjjel fog megtörténni, amikor csökken a koncetráció, de eddig csak ráutaló jelek vannak. Hogy honnan tudom mindezt ? Ma reggel a tükör előtt megállapítottam, hogy az egy centis hajam sikerült négy helyen legalább ötféle irányba elaludni, hatba, hogyha a harminc fok alatti elhajlásokat is figyelembe vesszük. Ez egyértelmű jele annak, hogy odabenn készül valami, ami egyszer csak egy óriás fekete alternatív valóság vortexként fog kiemelkedni és elsöpri a valóságot.

Azon gondolkodom, hogy hány sikertelen próbálkozás után zárkózik be az ember. Néha úgy érzem, ideje lenne eldobni a kulcsot és valami másféle szórakozás után nézni, de aztán mindig eszembe jut, hogy jó dolog úgy hazajönni, hogy vár valaki. Így aztán marad a visszautasítások hosszú-hosszú sorozata, mind egy-egy téglát helyez el a falban, ami szép lassan elveszi a kilátást. Ma azon gondolkodtam, miért tekint rám az ellenkező nem inkább barátként, mint potenciális partnerként, persze nem jutottam sehová. Az a gond, hogy lassan tényleg elmegy a kedvem az egésztől és biztosan nem lesz senki, aki venné a fáradtságot, hogy próbálkozzon az égig érő falnál, hátha van rajta legalább egy kapu vagy rés, ha meg nem találna, akkor utat törne magának. Nem igazán van már energiám, amit falbontásra fordítanék. Szóval ha álmodban rést keresel a falon és ébredéskor egy légkalapácsot ölelgetve ébredsz, akkor gyere nyugodtan falat bontani, lesz mit :)

Ahogy a címből is látszik. Jön szembe az úthenger. Futhatsz előle, de előtt utóbb elfáradsz és akkor szépen kilapít. Persze ennek is megvannak az előnyei, például beférsz a ajtó alatt, ha magas akartál lenni, most megkapod a vágyott magasságot, talán többet is. Mondjuk ez már inkább hosszúság, mint magasság, de rá se ránts. Szépen össze is lehet hajtogatni, így az utazás is egyszerűbb, feladhatod magad poggyászban Ausztráliába, ami rendkívül olcsó. Aztán felugorhatsz az úthengerre, ami szintén király, pöfögni a kormány mellett és élvezni a kilátást, meg az érzést, hogy úthengerezel. A véred endorfin váltja fel az ereidben és tudod, semmi nem állíthat meg. Kivéve ha beesel az úthenger alá, mert akkor megint laposan végzed. Én felugrottam, az endorfin zakatol az agyamban és úgy érzem magam, mint már jó rég. Újra az élet úthengerén, irány a lemenő nap utolsó sugára. (mondtam az uramnak pénteken: Tibi, én már nem dolgozom itt tovább)

Ma kicsit elolvastam azt, amit régen ide írtam és rájöttem, hogy közepesen vicces voltam. Nagyon jókat nevettem a saját vicceimen, úgyhogy talán itt az ideje, hogy folytassam. Meg azért is, mert mindig hittem benne, hogy majd a bloggal lesz csajom. Ül a gépe előtt, elolvassa a sok egymás mögé halmozott szót, jót nevet és azt gondolja, megszerzem ezt a pasit magamnak, hogy megnézzem, vajon élőben is van-e ilyen vicces, mint papíron. Most meg egyedül vagyok, mint az ujjam. Persze egyik ujjam sincs egyedül, mindegyik mellett ott van a másik és igazából nincs itthon egy minőségi balta, hogy ezt a hasonlatot tökéletesre emelhesse azzal, hogy lemetélem az ujjaim, meg egyébként is összevéreznék vele mindent, aztán egy maradék ujjal a vért is nehezebb feltakarítani. Szóval marad a hasonlat, vérmentesen. Megnéztem, az út még ott van a lábam alatt, a gravitáció még mindig elég megbízhatóan működik, úgyhogy Innentől aztán patakokban csörgedezhet a jegyzetelés az út mellett. Tehát kedves H...