Lassító

Újra lelassult az életem. Tegnap nem léptem át a küszöböt, egyetlen kapcsolatom a világgal egy telefonkábelen zajlik. Két órát töltöttem rendrakással, de teljesen befejezni nincs kedvem. Egy kis puskapor a szőnyegen, üres mécsesek az asztalon, félig elolvasott könyv a szekrényen. Bevetetlen ágy, senki nem elég magas hozzá, hogy lássa.

Az egynyári virágok még utolsó erőfeszítést tesznek arra, hogy szirmot bontsanak, feláldozzák leveleiket, majd elfekszenek és elszáradnak.

A fotelek előtt elkezdődött az eredeti felhalmozás, gyűlik a cucc. Amikor eszembe jut valami, akkor odakerül, de az igazi pakolás csak szerdán lesz esedékes.

A világ egy kifakult, villódzó némafilmre emlékeztet, a háttérben Tiersen úr zongorázik.

Megint nézőnek érzem magam, megtörténnek a dolgok, nem sok hatással vagyok rájuk, de nem akarok hatással lenni. Jó üldögélve nézni, ahogy vasárnap délután van és minden csendes.

Egyedül töltött félig hideg vasárnapi ebéd. Hiánycikk nálam az otthon és a meghittség.

Néha, belépve egy idegen szobába, pontosan tudom, hol a helyem benne, hova üljek, merre menjek. Néha csak annyit érzek, nincs helyem benne. A saját(?) szobámban egyik sem. Ismerem a szoba ösvényeit, de hiányzik belőle az, ami miatt a sajátomnak érzem. Szükségem lenne egy fengsuji tanácsadóra biztosan...

A napi rendes megvilágosodás most sem maradt el persze, újabb adalékkal szolgáltam magamnak, a mi hiányzott az eddigi kapcsolatokból kérdés terén. Így haladva a végén elérem a nirvánát.